Az október 31-én induló ENSZ éghajlatváltozási konferencia, a COP26 kapcsán a HVG újságírója, Ballai Vince készített interjút szakmai műhelyünk igazgatójával, Huszár Andrással, amelyben igyekeztünk néhány tévhitet eloszlatni és bemutatni, mi várhat ránk a klímacsúcs során. Az eredeti interjú a HVG oldalán olvasható.
hvg.hu: Sok helyen olvasni róla, hogy az október 31-én induló COP26 a legutolsó esély. Ha most nem történik előrelépés, akkor elbuktuk a klímaváltozás elleni harcot. Valóban ekkora a jelentősége ennek az eseménynek?
Green Policy Center: Egyértelműen nem, és teljesen hamisak ezek a várakozások. Az egy dolog, hogy mit vállalnak és mit mondanak az országok, de sokkal nagyobb jelentősége lesz majd a végrehajtásnak. Az ilyen hamis várakozásokat nem is jó rátenni egy ilyen rendezvényre, mert nem fog tudni megfelelni, és máris rosszul jöttünk ki az egészből.
Azt látnám reálisnak, ha minél többen – főleg a nagy kibocsátók – frissítenék a 2020–30 közöttre időzített középtávú vállalásokat (az NDC-ket), ambiciózusabb tervekkel állnának elő, és összekapcsolnák ezeket a 2050-es időtávra vállalt klímasemlegességi vállalásokkal. Vagyis hitelt érdemlően felmutatnának egy olyan középtávú tervet, ami megágyaz a hosszabb távú vállalásoknak.
Voltak, akik már frissítették ezeket. Probléma ugyanakkor, hogy egy országhoz nem lehet konkrét számot társítani, hogy az ő esetében mi lenne a megfelelő vállalás. Ez most önkéntes, és nagyban függ attól, hogy a többi állam mit vállal, csak a végcél biztos: a 2050-es klímasemlegesség. Kína például még csak arra tett vállalást, hogy mikorra fog tetőzni a kibocsátásuk, és majd csak 2060-ra mondják a semlegességet.
Tény azonban, hogy a mostani évtized döntő abban, hogy megindul-e egyáltalán kibocsátáscsökkentés folyamata, hiszen globálisan továbbra is nőnek az értékek. Pedig ahhoz, hogy elérhessük a 2050-es globális klímasemlegességet, az IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) szerint 2020 környékén, vagyis mostanában már tetőznie kellene a növekedésnek. Ez azonban nem történt meg.
hvg.hu: A konferencián több állam sem képviseli magát a legmagasabb szinten. Ennek milyen jelentősége van a végeredmény szempontjából?
GPC: Az, hogy melyik országból ki megy el, merőben szimbolikus. Párizsban például ott volt a világ majd összes országának vezetője, mégsem történt sok minden azóta sem az egyezményen kívül. Most nem lesz ilyen új egyezmény, ennélfogva a COP26 eleve kevésbé is lesz médiaképes. Az, hogy ki nem jön el vagy ki jön el, annak lehet némi üzenetértéke, de a lényeg úgyis a benyújtott vállalásokból és azok végrehajtásából derül majd ki.
hvg.hu: Mint említette, a középtávú célok az államok önkéntes vállalásai, de arra van-e lehetőség, vagy lesz-e bárkinek bármilyen eszköze arra, hogy szigorúbb vállalásokra ösztönözze őket?
GPC: Közvetlenül nem, a párizsi megállapodásnak nincs ilyen vetülete. A kibocsátáscsökkentés mégis egyre inkább kikényszeríthetővé válik. Például az EU-ban bevezetni tervezett karbonvám (Carbon Border Adjustment Mechanism) révén, ami pluszköltségeket társítana az adott termékekhez azok előállítása során kibocsátott karbonlábnyomhoz mérten. Amennyiben növelni tudnák ennek területi hatályát, akkor indirekt módon rákényszeríthetnék a többi államot is, hogy vezessenek be karbonárazási rendszereket, hogy mentesülhessenek a vám alól. Vagyis a kereskedelempolitikán lehetne bizonyos lépéseket kikényszeríteni. Ezt ugyan sokan ellenzik, például a szabadkereskedelemre hivatkozva, de a kibocsátáscsökkentés olyan globális közérdek, aminek alá kell rendelni a kereskedelmet is.
hvg.hu: Az államok nehezen mozdulnak, ön is említette, hogy a végrehajtás nehezen indult be. Egyesek szerint túl drága lesz, mások ellenségképet faragnak a kérdésből. Őket hogy lehet jobb belátásra téríteni, erre lesz-e lehetőség ezen a konferencián?
GPC: Sok COP-on voltam már, ezek viszonylag átláthatatlan folyamatok. Egy-egy ilyen konferencián nagyjából 20–30 ezer ember vesz részt, és sok kevésbé látványos, szűk körű tárgyalás is zajlik, amiken olyan dealek születnek, amikről jobb, ha nem is tudunk. Például mit miért cserébe tesznek meg, vagy mit miért cserébe mondanak ki a résztvevők.
Amikor szóba kerül, hogy drága mulatság a drasztikus klímaváltozás megakadályozása, akkor sosem beszélünk arról, hogy mennyibe kerül, ha nem csinálunk semmit. Pedig akkor a természet fog kikényszeríteni bizonyos dolgokat, és olyan károk és veszteségek keletkeznek világszerte, amik szintén pénzbe fognak kerülni, de sokkal többe, mintha ezeket megelőznénk.
Csakhogy van egy paradox helyzet: egy politikusnak mindig jobb valami válságot kezelni és abban kitűnni, mint valami rosszat megelőzni, mert az nem látszik. Azt nehéz mondani, hogy én védtem meg a világot az összeomlástól, ha a világ nem is omlott össze, mint egy extrém időjárási esemény után a helyszínre sietni, fényképezkedni, és bejelenteni, hogy milyen segítséget nyújt a természeti csapás által sújtott övezetnek. Nem azt mondom, hogy erre játszanak, egyszerűen csak politikailag sokkal kevésbé kifizetődő valamit elkerülni. Szóval persze, sokba kerül, de mihez képest?
Itt is a kereskedelempolitikán keresztül lehetne kikényszeríteni lépéseket, az EU képes is lenne rá, de sajnos a kereskedelmi politikája nincsen összhangban a klímapolitikájával. Amíg ez így van, addig utóbbi nagyon kis hatékonyságú, ez abból látszik, hogy a kibocsátásokat nem szüntetjük meg, csak kihelyezzük: a kibocsátás már nem az EU területén jelenik meg, hanem valahol máshol, de a készterméket visszaimportáljuk, amivel vajmi keveset érünk a globális éghajlat szempontjából.
hvg.hu: A politikusok ugyanakkor nagyon vigyáznak arra is, hogy ne hozzanak kellemetlen intézkedéseket, például nagyon megnézik, és programot is formáznak abból, kire terheljenek bizonyos költségeket…
GPC: A klímapolitikában két dologra kell igazán figyelni: az intézkedések legyenek kellően nagy hatásúak, ne greenwashing-jellegűek (és hát sajnos, ahogy futunk ki az időből, egyre nagyobb hatásúaknak kell lenniük), másrészt fenn kell tartani a társadalmi támogatottságot.
Ugyanakkor a ‘ki fizesse meg a költségeket’ érdekes kérdés. Én nem látom annak a lehetőségét, hogy el lehetne kerülni, hogy minden gazdasági szereplő továbbgörgesse a rá kirótt többletterheket. Ha jogilag zárjuk ki, az hosszú távon nem fenntartható, mert az az érintett cégek gazdasági működését veszélyezteti.
Differenciált megközelítésre van szükség: támogatni kell azokat, akik rászorulnak, akiknek tényleg nagy tehernövekedést jelent adott esetben például az energiaárak növekedése. Viszont akik nagy lábon élnek és nagy fogyasztók, legyen szó lakossági vagy gazdasági szereplőkről, azokat ellenérdekeltté kell tenni abban, hogy sok energiát fogyasszanak. Vagyis az ő többletfogyasztásuk költségeit kell növelni.
hvg.hu: Egy átlagember mire számíthat majd, mi fog többe kerülni, ha megindul az érdemi kibocsátáscsökkentés?
GPC: Jó esetben semmi nem fog többe kerülni, legalábbis nem terheli jobban majd a pénztárcánkat. Jelenleg jóformán semmilyen termék árába nem épül be az a környezetterhelés, amit előállítása és szállítása okoz. Például most az a perverz helyzet áll fenn, hogy a nemrég kezembe került magyar nyelvű, magyar meséket tartalmazó mesekönyv olcsóbb, ha Kínában van kinyomtatva. Épüljön be a környezetterhelő termékbe a környezetterhelés ára, viszont egyúttal legyen olcsóbb az, ami fenntarthatóbb, közelebbről jön, és kevesebb terhelést okoz. Erre lennének adózási és más pénzügyi eszközök.
Az energia esetében pedig az energiahatékonyság a kulcs. Lehet, hogy az egységnyi energiaköltség növekszik majd, de a fogyasztás csökkentésével a végösszeg is csökkenhet. Például a nulla vagy közel nullaenergiás épületek révén. A benzin nehéz történetnek tűnhet, de mi az a pesszimista becslések szerinti 30–40 forint – amivel drágulnak, ha beépítenék a kibocsátáscsökkentési költségeket – ahhoz képest, hogy az elmúlt hónapokban több mint száz forintot emelkedett az ára. Ráadásul a benzinár nagy része adó, vagyis az államnak lenne mozgástere a kibocsátáscsökkentés jelentette pluszköltséget kompenzálni.
hvg.hu: Olvasva a tanácskozás előtt közzétett különböző jelentéseket és kutatásokat, nagyon borús képet festenek arról, hogy sikerül-e a megcélzott keretek között tartani a felmelegedést. Például az ENSZ jelezte, hogy a fosszilis iparág szereplőinek üzleti tervei alapján, amelyek a kitermelés folyamatos növekedésével számolnak, erre aligha lesz esély. Ebben képes lesz-e változást hozni a tanácskozás?
GPC: A COP nem szabályoz mindent, nem is akar, ez pedig szabályozói kérdés bizonyos értelemben. Az tény, hogy óriási tőkebefektetések vannak a fosszilis iparban, amik a következő 20–30–40 évre szólnak, amikor viszont már nem szabadna ezeket az energiaforrásokat használnunk. Tudjuk azonban, hogy ezek a cégek milyen erősen becsatornázódtak a politikai döntéshozatalba. Ilyen lobbierő mellett nagyon nehéz jó döntéseket meghozni. Itt vissza is értünk oda, hogy hiába van egy államnak klímasemlegességi vállalása, ha ennek megvalósítása kérdésessé válik.
Ebben az esetben két dolog történhet: a lock-in hatás, vagyis, ha már kitermeltük, akkor már elégetjük, de akkor ráállunk egy rossz pályára, és nem tudjuk időben csökkenteni a kibocsátást.
A másik a stranded assets (elvesző/meg nem térülő infrastruktúra) hatás: vagyis kidobtuk a pénzt, felépítettünk rengeteg felesleges infrastruktúrát, ami ott rozsdásodik majd magában, és veszteséget okoz, sok munkanélküli lesz, adott esetben tönkre is megy a cég, satöbbi. Persze a fosszilis iparban működő okosabb cégek már felismerték, hogy a megújulóba vagy más fenntarthatóbb üzletágakba érdemes befektetni.
Ugyanakkor van egy nagyon kijózanító statisztika, ami azt mutatja, hogy bár valóban egyre nő a megújuló forrásokkal történő energiatermelés, ez mind csak az energiaigény-növekményt tudja fedezni. A meglévő alapigényt ugyanis továbbra is nagyobb részt fosszilis energiából fedezzük. Ez egy nagyon nehéz történet, de a COP erre nem lesz közvetlenül hatással.
A teljes interjú a HVG oldalán olvasható.
