Az új német kormány hivatalba lépése vérfrissítést hozhat az egész európai politikába. Azáltal, hogy a „jelzőlámpa koalíció” zöld színe lesz az egyik legdominánsabb a minap bejelentett program alapján, érdemes összeszedni a gondolatainkat azzal kapcsolatban, hogy milyen hatása lehet a német klímapolitika változásának Európára, és még inkább a nyugati trendeket lassan követő magyar klímapolitikára. Mégis a magyar gazdaság legfontosabb partnere kapcsol eggyel magasabb fokozatba a zöldítés terén, amelynek a számtalan gazdasági kapcsolaton keresztül is befolyása lehet a magyar gazdaság működésére. De vajon lesznek-e, lehetnek-e árnyoldalai is ennek a folyamatnak, és hogyan lenne érdemes megtalálnunk a helyes válaszokat?
November 24-én jelentette be a német szociáldemokrata-, liberális- és zöld párt, hogy megegyezésre jutott a koalíciós tárgyalásokon, így hamarosan új kormány alakul Németországban, amelyet a pártok tradicionális színkódjai alapján jelzőlámpa koalíciónak neveznek. A klímavédelem eddig sem volt jelentéktelennek mondható téma a németeknél, de most stílszerűen egyértelműen zöldre váltott a lámpa a terület előtt. Az előzetes bejelentés alapján mind az újonnan létrejövő klímavédelmi csúcsminisztériumot (amely egyesíti a gazdasági tárcát a környezetvédelmi célokkal), mind a külkapcsolatokat igazgató, így Magyarország számára is meghatározó külügyi tárcát a német zöldpárt fogja vezetni. Mielőtt elemeznénk az új kabinet által bevezetni tervezett intézkedéseket és azok lehetséges magyarországi hatásait, érdemes egy rövid kitérőt tenni a német zöldpolitika Janus-arcúságára, hogy egy kicsit árnyaltabb képet kapjunk arról, hogy az mennyire is „zöld” valójában.
Németország ugyanis látszólag az egyik legzöldebbnek tűnő országa az Európai Uniónak, mindig élen járnak, ha újabb és újabb zöldpolitikai intézkedésekről van szó. Sőt kivezetik az atomenergiát az energiamixből, és már több mint tíz éve meghirdették az Energia-átmenet programját, amely többek között a megújuló energiákra való úttörőnek mondható átállást tűzte ki célul. Mindezekkel szemben azonban legalább ilyen sokáig lehetne sorolni azokat a tényeket és döntéseket, amelyek ezzel a progresszív iránnyal nehezen egyeztethetők össze. Kezdjük talán azzal a ténnyel, hogy Németországban az egy főre jutó, Németország területén jelentkező üvegházhatású gáz kibocsátás a legfrissebb adatok alapján kb. évi 9,6 tonna szén-dioxid egyenérték. Az EU átlag nagyjából 8,5 körül van, Magyarország ezzel szemben 6,6-os értékkel áll, míg a top10-ben benne vannak olyan „mintaországok”, mint a Benelux államok, a finnek, de beférnek a németek is. Ez az adat mutatja ki talán leginkább, hogy ki mekkora karbon lábon él, így látszik, hogy még bőven van mit csökkentenie a németeknek. Bár adjuk meg nekik, hogy 1990-hez képest ők már kb. 36%-kal csökkentették az abszolút kibocsátásaikat és erősen csökkenő trendet mutatnak, míg Magyarország már több éve 32% körül toporog és egyelőre nem látszik mitől tudnánk folyamatosan csökkenő pályára állni. Ugyanakkor ezt a területalapú kibocsátást érdekesebb lenne összemérni a fogyasztási alapon keletkező (és sokkal nehezebben kiszámolható) értékkel, amely azt mutatja meg, hogy mindaz, amit a németek vagy a magyarok elfogyasztanak mennyi ÜHG kibocsátást generált bárhol a világban. A kép minden bizonnyal még kevésbé lenne kedvező nyugati barátainkra nézve.
A német atomenergia-politikával és annak következményeivel kapcsolatban tapasztalható visszásságokra nemrég utalt egy írás is, így ezt részletesebben nem fejtegetnénk. Itt álljon csak annyi, hogy az atomenergia helyettesítésére részben beállított szénfelhasználást a Merkel kabinet 2038-ig azaz 17 év múlva(!) tervezte kivezetni, míg hazánkban ez reméljük, csak pár év kérdése. Ugyanilyen élesen kritizálható lépés volt az Északi Áramlat 2 elnevezésű gázvezeték megépítésének ügye, amely szimbolikus jelentőségű a zöld energiára való átállás folyamatával szemben. Persze sokak szerint ez a projekt elsősorban nem az energiáról, hanem sokkal inkább a geopolitikai stabilitásról, a német-orosz jó viszony fenntartásáról szól. Ebben hazánk sem tér el drasztikusan, a nem rég átadott szerb-magyar interkonnektorból is orosz gáz fog csordogálni és a kormányzat is folyamatosan a gáz átmeneti szerepének fontosságát bizonygatja. Továbbá a Mátrai Erőműben megszűnő szén alapú áramtermelést is részben gáz alapúra cseréli, vagyis ebben nagyjából azonos az álláspont a két ország között, de legalábbis semmiképp sem „haladóbb” Németország.
Nem hagyható figyelmen kívül a nagyhatalmú német ipar, azon belül is annak leglátványosabb eleme, a gépjárműgyártás. A Mercedes, a BMW vagy az Audi a világon szinte utolsóként „szállt be” az alternatív hajtástechnológiák fejlesztésébe. Egyúttal ma már több autót adnak el olyan országokban, ahol a környezeti szabályok messze nem olyan szigorúak, mint az EU-n belül, így ismét csak hozzájárulnak sok-sok olyan kibocsátás megszületéséhez, ami ugyan nem Németországban keletkezik, de a hatásai mindenkit érintenek majd. Speciel ebben hazánk talán még kevésbé tűnik zöldnek abból a szempontból, hogy gyakorlatilag a német autógyárak adják hazánk iparának gerincét és sokszor „utolsó csatlósként” harciasabban védjük az érdekeiket az EU-ban, mint maga a német kormány (legalábbis a felszínen). A fenti helyzetet a hivatalba lépő kabinet sem fogja (tudni) egyik napról a másikra megváltoztatni.
Ugyanakkor a megjelent információk alapján az új kormány határozott intézkedések bevezetésére készül különösen a klímapolitika területén. Először is rögzítésre került, hogy a „klímavészhelyzet” megoldása minden tárca részére feladattá válik. Ez azért is fontos, mert a modern államszervezés egyik nagy kérdése, hogy vajon továbbra is az a legjobb megoldás-e, ha a környezeti-, illetve klímaproblémákkal egy külön tárca foglalkozik, kvázi mintegy szakpolitikával, vagy felismerve, hogy ezeknek a problémáknak minden tradicionális szakpolitikai területhez közük van, érdemesebb-e egy „csúcsminisztérium” vagy koordináló minisztérium hatáskörébe adni, aki az egyes szaktárcák tevékenysége körében próbálja azokat érvényesíteni. Az eddigi információk szerint a németek az utóbbi megoldáshoz állnak közelebb, amely mindenképpen előremutatónak tűnik. Érdekesség, hogy olykor a magyar kormány is hasonló indokokkal támasztja alá azt, hogy miért nincs önálló környezetvédelmi tárca Magyarországon, de ezt az összes egyéb körülményt figyelembe véve ezt nehéz elfogadhatónak ítélni.
Az egyik legérdekesebb kezdeményezés az új kormányprogramban, hogy minden jövőbeli törvényjavaslatnak úgynevezett „klímaellenőrzésen” kell majd átmennie, azaz meg kell vizsgálni, megfelel-e a kormány által vállalt klímacéloknak.
Ez álláspontunk szerint döntő jelentőségű, ha komolyan vesszük a klímasemlegességi cél elérését. Ez egy olyan rendszerszintű intézkedés, amely elméletben megakadályozhatja az egymásnak ellentmondó, egymás hatásait gyengítő vagy egyenesen kioltó különböző intézkedéseket. Egy elfogadott kereskedelem-, adó-, pénzügy-, és energiapolitikai stb. jogszabály, ha nem szolgálja a klímacélok elérését, akkor azzal egyszerre nyomjuk a féket és a gázt az autóban, utána pedig csodálkozunk, ha nem haladunk semerre. Ezzel kapcsolatban magának az EU-nak is vannak kihívásai, gondoljunk csak a klímacélokkal teljesen ellentétes eredményekre vezető szabadkereskedelmi megállapodásokra. Hogy a gyakorlatban hogyan fog történni a „klímapecsételés” a jogszabály javaslatokon az persze nagy kérdés lesz. Milyen módszertan dönti el, hogy valami „klímakóser” vagy sem, illetve egyáltalán mennyire veszik komolyan az előterjesztők ennek a követelménynek való megfelelést. Hazánkban is láthatjuk mennyire működik hatékonyan a „hatástanulmányok” rendszere, amit legtöbbször egy-két semmitmondó mondattal intéznek el a beterjesztők és valójában még csak igazán számon se kéri tőlük ezt senki.
Szimbolikus jelentőségű a szénkivezetés dátumának jelzett előre hozása, habár az eddigi információk szerint a kötelező dátum ugyanúgy csak 2038-ban lenne, a zöldek által követelt 2030-as céldátumot csak „ideális esetben” tartják. Mindenesetre várhatóan komoly lépések fognak ennek érdekében történni. Elsősorban ez a megújuló energiaforrások térnyerésében fog testet ölteni, így például kötelező lesz az új építésű lakásokra napelemet szerelni, ha azokat ingatlancégek építik, illetve minden tartomány köteles lesz területének két százalékán szélerőműveket építeni. Tavaly az ország energiafelhasználásának körülbelül 45 százalékát fedezték megújuló energiaforrásokból, ezt az arányt emelnék 2030-ra 80 százalékra, és a hőellátás felét is klímasemleges forrásból látnák el kilenc éven belül. Mindemellett az államilag támogatott programokon kívül a szabályozás egyszerűsítésével is segítenék a megújulók terjedését. A gázenergia-termelést pedig 2040-ig megszüntetnék, az importra azonban ez nem vonatkozik. A zöld szempontok mellett megjelennek a szociális aspektusok is – ebben máris közelítenek a jelenlegi magyar állásponthoz – ugyanis csökken majd a lakossági áramár, mert a megújuló energiaforrásokra való átállást már nem ebből fizeti a költségvetés, emellett a magas gázár miatt egyszeri gázártámogatást kapnak a német lakossági fogyasztók. Végül, de nem utolsó sorban az új kormány jelentős lépéseket tervez az elektromos autók terjesztése terén is: elképzelésük szerint 2030-ra legalább 15 millió, teljesen elektromos autónak kellene forgalomban lennie Németországban, és a következő évtized elejére, legkésőbb 2035 előtt kivezetnék a benzines és dízelautókat gyártását, vagyis új autót nem lehetne értékesíteni ilyen hajtáslánccal. Megjegyzendő, hogy a zöldek ezt már 2030-ra szerették volna elérni. Ugyanakkor ilyen egyértelműen eddig nem szerepelt a kormányzati célok között ezeknek az autóknak a terjesztése, nem függetlenül a német autógyártás fent említett kései fejlesztési reakciójától.
Németország és Magyarország kapcsolatainak szorosságáról mindent elmond az a tény, hogy Magyarország első számú külkereskedelmi partneréről beszélünk. Rengeteg német vállalat működik Magyarországon, több ezer embernek adnak munkát, csak a német autógyárak a magyar GDP termelés közel 5 százalékát adják, de a beszállítók és szolgáltatókon keresztül (amelyek közül számos meghatározó cég szintén német pl. Bosch, Continental, stb.) további 8-9 százalékot jelentenek. A felszíni politikai összezördülések ellenére a „valóságban”, vagyis a reálgazdasági szférában folyamatosan jónak volt mondható az együttműködés, amely a közeljövőben sem valószínű, hogy változna. A magyar kormány részéről az eddigi legátfogóbb reakciót Gulyás Gergely adta a bejelentett intézkedésekkel kapcsolatban. Kijelentette, hogy az új német kormányprogram „nem európai, hanem kifejezetten nyugat-európai program, és rendkívül távol áll attól, amit Európa középső felén a világról és a társadalmakról gondol a magyar kormány”. Emellett számos, inkább társadalom- és családpolitikai kritika hangzott el. Viszont egyetlen szóval sem érintette az új német kormány hangsúlyosan zöld irányvonalát, nem kritizálta azt, amit akár jó jelként is értékelhetünk, de inkább csak a többi kritika hangsúlyosságának „eshetett áldozatul” ez a kérdés.
Ha az eddig is meglevő látványos ideológiai alapú konfrontáció és eközben a gazdasági kapcsolatok virágzásnak kettőssége meg is maradhat, klímapolitikai szempontból lehetnek „valódi” következményei is az új kormány hivatalba lépésének a német-magyar kapcsolatokra, mind közvetlen, mind közvetett értelemben. Kezdjük az előbbiekkel. Mindenki tudja, hogy Németországnak meghatározó befolyása van az EU politikájára, így a zöldpolitikára is. A jelenleg leginkább konfliktusos EU-s klímaterv, a kvótakereskedelmi rendszer (EU ETS) kiterjesztése a közlekedési és épület fűtési szektorra (amelyről itt írtunk részletesen) mögött is nagyrészt német érdekek állnak. Ennek a tervnek éles ellenzője más tagállamok mellett Magyarország, azonban a német kormánykoalícióban szereplő liberálisok az egyik legnagyobb támogatói a „piaci megoldásoknak”, így az EU ETS kiterjesztésnek is. Az új német kormány tehát nem valószínű, hogy könnyen elengedné ezt a javaslatot, de a szociális szempontok erősebb figyelembevétele mentén való átalakításra jó esély mutatkozhat. Ugyanígy az összes EU-s klímavédelmi intézkedés még nagyobb hátszelet kaphat, sőt akár erősebbekre is lehet kilátás, amelyeket a kelet-európai tagállamok általában kevés lelkesedéssel fogadnak. Különösen érdekes lehet az, hogy az EU vajon hogyan értelmezi magára nézve a glasgow-i klímacsúcson elfogadott felhívást miszerint 2022-ig mindenkinek újra át kell néznie a saját vállalásait és lehetőleg „1,5 fok kompatibilissé” kell tennie azokat. Márpedig a zöldek szerint ez legalább 65%-os és nem 55%-os csökkentést igényel az EU részéről 2030-ig. Ha ezt a kérdést kinyitnák az EU-ban, figyelembe véve a jelenlegi legalább 55%-os vállalás megvalósításánál tapasztalható konfliktusokat az biztosan rendkívül éles vitákhoz vezetne.
Nézzük melyek lehetnek a közvetlen hatások Magyarországra. A magyar klímapolitika számos kihívással küzd, leginkább azzal, hogy a végrehajtásnál kampányszerű, eseti projektek vannak, amelyek nem állnak össze rendszerré és a rendszerszintű szabályozás, ami az általános változást hozhatná el, lassan változik, leginkább csak uniós nyomásra. Ebben az uniós szabályok változtatásának támogatásán keresztül Németország közvetetten befolyásolhatja a magyar klímapolitikát, ám a céges kultúra, illetve a belső német célok szigorodásán, változásán keresztül már közvetlenül is. Gondoljunk arra, milyen nagy hatása lesz annak a magyar járműgyártásra, ha a német autógyárak már csak elektromos autókat fognak előállítani. Vagy egyéb más ipari cégek is erőteljesebben átállnak a megújuló, illetve az erőforrásokat takarékosabban, a hulladékot hatékonyabban felhasználó körforgásos gazdaságra. Ez hatással lesz a magyar beszállítókra és a kibocsátásainkra is. Aki nem fog tudni ennek megfelelni, az fokozatosan kiszorulhat a német piacról. A német tervek eredményeként a megújuló energiaforrások piaca még nagyobb lesz, így az áruk tovább eshet, ami segítheti a magyarországi elterjedésüket is.
Magyarország zöld átállása tehát felgyorsulhat, amennyiben jól csatlakozunk rá a német zöld átállás folyamataira. Az ideológiai csaták zajától távol egy okos magyar klímapolitika felismeri, hogy most jobb taktika előre menekülni és kifejezetten kezdeményezni a zöldgazdaságra való átállásban a német-magyar együttműködési lehetőségeket is. Ez kifejezetten önérdekünk is, hiszen várható, hogy a német fél egyre inkább olyan partnerekkel kívánja erősíteni a gazdasági kapcsolatait, amelyeknek az olcsó de képzett munkaerőn túl fontosak a zöld szempontok is. Ezt az irányt biztosan erősíti, hogy a külügyi tárca is a német zöldek kezébe kerül, amely diplomatikusan valószínűleg ki fogja fejezni ezirányú törekvéseit, csúnyábban fogalmazva elvárásait. Itt lehet az alkalom, hogy Magyarország a német kapcsolatok erősítésével két legyet üssön egy csapásra, hiszen a gazdasági kapcsolat intenzívebbé válása gyorsíthatja a mi zöld céljaink elérését is a német tőke segítségével. A magyar klímapolitika annál inkább kihasználhatja ezeket a lehetőségeket, minél inkább ambiciózus vállalásokat tesz és ahhoz keres együttműködést, forrásokat, közös projekteket, hiszen egyre világosabban látszik, a nyugati pénztárcák már egyre inkább csak így nyílnak meg. Ha viszont az ideológiai csatározások átterjednek a valós gazdasági folyamatokra is, akkor nem csak a törvényben vállalt zöld céljaink kerülhetnek egyre messzebbre, hanem a magyar GDP-re is közvetlen negatív hatása lehet a folyamatoknak. Ez pedig egyik félnek sem lehet érdeke.
