Ursula von der Leyen felhatalmazást kapott rá, hogy további egy cikluson keresztül vezesse az Európai Bizottságot, aminek keretében nemrégiben bemutatta a következő időszakra szóló iránymutatását, amit első olvasatra komolyan befolyásolt az európai ipari lobbi. Mit is takar azonban ez a program a klímapolitika területén, milyen kompromisszumokat köthet a környezetvédelem és az ipari versenyképesség között és hogyan érintheti ez a hazai klímapolitikát? Ezeknek a kérdéseknek járunk utána alábbi elemzésünkben.
A június 28-ai miniszterelnöki szintű tanácsülésen, majd végül az új Európai Parlament alakulóülésén is megerősítették az Európai Bizottság jelenlegi elnökét, a jobbközép Európai Néppárt (EPP) pártcsalád jelöltjét, Ursula von der Leyent pozíciójában. A von der Leyennel fémjelzett előző Bizottság kiemelt politikai programja volt az Európai Zöld Megállapodás elfogadása, valamint a szükséges joganyag átültetésének megkezdése. Mivel ez nagyrészt befejeződött, a következő ciklusban főként a gyakorlati megvalósításra szükséges koncentrálnia a Bizottságnak. Azonban von der Leyennek megválasztása érdekében közös hangot kellett találnia a legnagyobb frakcióval rendelkező és őt jelölő EPP képviselőivel, amely azzal kampányolt, hogy több, már elfogadott uniós klímapolitikai célt felül akar vizsgálni. Az elmúlt években azonban többször merült fel, hogy az ambiciózus zöld vállalások társadalmilag nehezen lesznek támogathatók megfelelő odafigyelés nélkül. Egyrészt az autóipar nehezményezte hangosan a szigorított kibocsátás-csökkentési szabályokat és a belső égésű motorok gyártásának leállítását 2035-től versenyképességi hátrányokra hivatkozva, másrészt a tavaszi gazdatüntetések is nagy sajtófigyelmet kaptak. Amíg az autóipar esetén nem csökkent az előző Bizottság zöld ambíciója, addig a gazdatüntetések hatására lazultak egyes környezetvédelmi szabályok a mezőgazdaságban. Az Európai Zöld Megállapodást tető alá hozó von der Leyen-kabinetnek pedig ezeknek a fényében kérdés, hogy mennyi kompromisszumot kell kötnie a képviselők és főként az EPP támogatásáért cserébe a következő ciklus zöldpolitikáját illetően.
A régi-új Bizottsági Elnök zöldpolitikai tervei
A következő Bizottság számára készített politikai iránymutatásaiban von der Leyen láthatóan igyekezett reflektálni a főként jobbról érkező kritikus hangokra. Prioritásként jelenik meg ugyanis a fenntarthatósági üzenetek mellett a védelem és biztonság, a fenntartható jólét és a versenyképesség, a demokrácia és a szociális egyenlőség. Ugyanakkor azt is aláhúzza, hogy az Európai Unió nem fog eltérni az Európai Zöld Megállapodásban meghatározott céloktól sem.
A politikai iránymutatás által javasolt, az Európai Zöld Megállapodást kiegészítő új kulcsdokumentum egy Európai Jóléti Terv elkészítése lesz, aminek keretében a közös piac elmélyítése és a vállalkozás helyzetének egyszerűsítése, egy „Tisztaipar Megállapodás” tető alá hozása a legfontosabb célok a dekarbonizáció támogatása és az energiaárak csökkentése érdekben, a kutatás-fejlesztés központba helyezése, a produktivitás növelése technológia diffúzióval, masszív befektetések a fenntartható versenyképességbe és a munkaerő-hiány csökkentése. Ez egyértelmű jel arra, hogy a környezetvédelmi célok mellett a gazdaságfejlesztés is kiemelt fókuszt kaphat az elkövetkező időszakban.
Von der Leyen ígerete szerint az új Bizottság az első 100 napja során bemutatja a fent említett Tisztaipari Megállapodást, amely épít az Európai Zöld Megállapodásra a versenyképes ipar és minőségi munkahelyek megteremtése érdekében. Ezt olcsó, tiszta és fenntartható alapanyagokkal, valamint energiaforrások biztosításával tervezik elérni, valamint egy az „ipar dekarbonizációjának felgyorsításáról szóló jogszabállyal”. Az Elnök Asszony reményei szerint ezek segíteni fogják az infrastruktúra és ipari beruházásokat, valamint a tiszta technológiák elterjedését. Emellett kiemelt cél az energiaárak csökkentése a fogyasztók és a vállalatok számára, amihez az Energiaunió megerősítését, a megújuló energiába történő beruházásokat, a fosszilis energiaforrások kivezetését, az energetikai infrastruktúra modernizálását, az energiahatékonyság növelését, a CO2 elnyelésének és a hidrogénnek a támogatását, valamint a közös uniós szintű energia- és alapanyag beszerzések szélesebb alkalmazását tervezik.
Ezen felül közlekedési kibocsátások csökkentése érdekében Egységes Digitális Foglalási és Jegyeladási Szabályozást terveznek kidolgozni annak érdekében, hogy egységesen lehessen az egész európai vasúti hálózatra jegyeket váltani, ahogy arra a légiközlekedés esetén már van lehetőség.
Továbbá egy új Európai Biztos kinevezése is szerepel a programban, akinek a felelőssége a fenntartható és megfizethető lakhatás előremozdítása lesz egy Európai Megfizethető Lakhatási Terv és egy Összeurópai fenntartható és megfizethető lakhatási befektetési platform megalkotásán, valamint az Új Európai Bauhaus program megvalósításán keresztül.
Végül a program kiemelten foglalkozik a klímaváltozás negatív hatásaihoz való alkalmazkodás, a víz- és élelmezésbiztonság kérdéseivel is. Ennek keretében az első 100 nap során egy új Mezőgazdasági és Élelmezési Programot mutatnak be a mezőzgazdaságban dolgozók, a természeti megoldások és az élelmezési rendszerek támogatására. Továbbá szintén új intézkedésként merült fel az Európai Klímaalkalmazkodási Terv kidolgozása is az európai természeti értékek és a vízkészletek megőrzése érdekében.
A bizottsági tervek értékelése
Látható, hogy az iránymutatás igyekszik az Európai Zöld Megállapodással kapcsolatos gazdasági és társadalmi kritikákra választ keresni. Gyakran merül fel ugyanis az uniós zöld intézkedésekkel szemben, hogy azok „károsak” az európai versenyképességre, hozzájárultak az energia-, alapanyag és élelmiszerárak növekedéséhez és túl sok figyelmet fordítanak a kibocsátás-csökkentésre, miközben a klímaváltozás már jelenleg is felmerülő negatív hatásait nem kezelik megfelelően.
Reményre ad okot zöldpolitikai szempontból ugyanakkor, hogy az Európai Zöld Megállapodás átültetése továbbra is alapvető prioritás, ez fontos jelzés a döntéshozók, befektetők és ipari szereplők számára, hogy alapvetően marad az eddigi irány az európai klímasemlegesség felé vezető úton.
Az ipari dekarbonizációja nélkül pedig nem érhető el a klímasemlegesség. Ezért fontos ilyen tervek megalkotása is, mivel az uniós életszínvonal és a versenyképesség megőrzésére, illetve a kibocsátások csökkentésére törekszik. Hogy ezeket hogyan is tervezik megvalósítani anélkül, hogy túl sok kompromisszumot kötnének pl. az alapanyag-felhasználás csökkentése, valamint a kibocsátásaikat nehezen csökkentő szektorok kivételezése terén, azonban még kérdéses. Főként, hogy egyre több kutatás mutat abba az irányba, hogy a fogyasztás jelenlegi szintje és a környezeti fenntarthatóság nem összeegyeztethető.
Az energetikai intézkedések terén ugyanakkor nem szabad a szén-dioxid kivonási és a hidrogén alkalmazási terveket mindent megoldó dekarbonizációs intézkedésként kezelni több szempontból sem; egyrészt még nem állnak rendelkezésre ipari szintű megoldások egyik technológia körében sem, másrészt egyelőre leginkább a fosszilis iparágak tekintenek rájuk megoldásként a saját működésük meghosszabbítási lehetőségeként. Habár egyes nehezen dekarbonizálható szektorokban szükség lesz ezen technológiák alkalmazására a klímasemlegesség eléréséhez, ezek azonban nem válthatják ki a valós kibocsátás-csökkentési intézkedéseket. Ezzel szemben az energiaárak csökkentésére, a megújulók és az energiahatékonyság támogatására és a fosszilis energiaforrások kivonására vonatkozó elképzelések üdvözölendők.
A von der Leyen-féle politikai program egyes elemei a magyar uniós soros elnökség terveivel is összhangban vannak, főként az energetikai infrastruktúra fejlesztésére, valamint a hidrogénhasználatra vonatkozóan, így ezek akár külön figyelmet is kaphatnak az elkövetkező fél évben.
Üdvözlendőek a klímaalkalmazkodás hangsúlyosobbá tételére vonatkozó tervek. Még ha holnaptól nullára csökkennének is az ÜHG kibocsátások (ami biztosan nem fog megtörténni), az éghajlatváltozás már most olyan elkerülhetetlen hatásokat fog hozni, amelyekre fel kell készülni. Ahogyan a Klímaváltozás és Biztonság kötetünkben írtuk, a szélsőséges időjárási és éghajlati események az elmúlt 4 évtizedben összesen több, mint 487 milliárd eurónyi kárt okoztak az Európai Unió 27 tagállamában. Ezek a károk nem kizárólag a gazdaságban jelentkeztek; 1980 és 2020 között az Európai Unióban több, mint 138 ezren vesztették életüket a szélsőséges időjárási és éghajlati események következményeként. Ezen túlmenően a klímaváltozás negatívan érinti a mezőgazdaságot és az élelmezésbiztonságot. A különféle szélsőséges éghajlati hatások, mint az aszályok, belvizek, viharkárok miatti hozamveszteségek okán a mezőgazdasági komoly károkat szenvedhet, ezek pedig megdrágítják, vagy akár meg is nehezítik az élelmiszerellátásunkat. A klímaváltozás okozta egyre inkább szélsőséges éghajlat pedig akár el is lehetetlenítheti egyes haszonnövények termesztését hazánkban, ezért igen komoly lépésekre van szükség mind európai, mind hazai szinten.
A politika iránymutatás zöldpolitikai szempontból két hiányosságot biztosan mutat. Elsőként, bár megemlíti az épületszektort, azt főként szociális irányból tervezi kezelni a már említett Európai Megfizethető Lakhatási Terv és az Összeurópai fenntartható és megfizethető lakhatási befektetési platform megalkotásán keresztül. Ez természetesen fontos aspektus, azonban mivel az EU teljes energiafelhasználásának mintegy 40%-át adják az épületek, ami komoly hajtóerejét adja az ÜHG kibocsátásoknak, így kiemelten fontos, hogy a részletes programokban az energiahatékonysági szempontok is megjelenjenek, ami jelentősen csökkenthetné a szektorból eredő ÜHG kibocsátásokat. Annak ellenére, hogy a Bizottság 2020-ban mutatta be az épületekre vonatkozó Felújítási Hullám Stratégiáját, jelenleg Európában évente az épületek mindössze 1 százalékát újítjuk fel átlagosan, miközben ennek többszörösére lenne szükség a klímasemlegességi célok eléréséhez. Ennek a programnak a során érdemes a legrosszabb energiahatékonyságú épületek energetikai felújítására helyezni a hangsúlyt, mivel ez a legkedvezőbb opció a szektor ÜHG kibocsátás-csökkentési lehetőségei közül és az életminőséget is javítja, valamint jelentős mennyiségű munkahelyet is teremthet. Ezek hazánkban is komoly kihívásokat, de gazdasági lehetőségeket is vetnek fel.
A politikai program másik gyengesége a közlekedési szektor kibocsátásainak csökkentésére vonatkozó elképzelések hiánya. Bár üdvözlendő az egységes vasúti jegyfoglalási rendszer kialakítása, amely segítheti a közösségi közlekedésre történő váltást, azonban ezen túlmenően komoly infrastruktúra beruházásokra van szükség a közösségi közlekedésben, kiemelten is a gyorsvasúthálózat fejlesztésére, amiben egylőre nem történtek komoly lépések. Ahhoz, hogy teljesülhessenek az Uniós Okos és Fenntartható Mobilitási Stratégia céljai, a gyorsvasúti hálózatot meg kell duplázni 2030-ig és meg kell háromszorozni 2050-ig. Az európai nagy vasúti társaságok tanulmánya szerint ehhez 2030 és 2050 között 21,000 kilométernyi gyorsvasúti vonalat kellene kiépíteni még. Ezen túlmenően, miközben csökkentjük a személyautók számát, fontos, hogy a megmaradt járművek alacsony kibocsátásúak legyenek. Az utóbbi téma kiemelten szerepel a magyar elnökségi programban is, külön anyagban foglalkozik a kormányzat az európai elektromos járművek piacának támogatásával, amelyben a töltőinfrastruktúra-fejlesztést és a szektor versenyképességét, valamint uniós támogatási rendszerek kidolgozását javasolják, többek között. Bár az elektromos autózást sokan a klímaváltozás elleni fellépés egyik lehetőségeként mutatják be, az leginkább csak az autóipar fennmaradását szolgálja, az erőforráshasználatot nem csökkentené, ahogy például az akkumulátor-bányászat, -gyártás, -hatástalanítás okozta környezeti terhelést is csak növelné, így javasolt inkább a közösségi közlekedés (beleértve a közös autóhasználatot is) fejlesztésére összpontosítani.
Összegzés
Bár fontos lesz még a konkrétumokat is látni, az mindenképpen üdvözlendő, hogy a következő Bizottság ragaszkodni fog az Európai Zöld Megállapodás megvalósításához, azonban óva intenénk, hogy az igazságos átállást feláldozza Európa az ipari versenyképesség támogatásának oltárán. Ennek ellenére fontos meghallani a lakosság panaszait és finomhangolni az intézkedéseken, mivel a társadalom megfelelő támogatása nélkül nem valósítható meg az igazságos és zöld átállás egy fenntarthatóbb jövőre.
