Jövő héten kezdődik a soron következő ENSZ klímakonferencia Bakuban, ahova az EU delegációja a magyar soros elnökség vezetésével érkezik meg. Az idei konferenciának a delegációk kiemelt elvárásokkal indulnak neki, mivel a klímaváltozás elleni fellépés pénzügyi fedezetéről kell megállapodnia az országoknak. Milyen főbb ütközőpontokra és eredményekre számíthatunk a következő két hétben?

A végrehajtási COP

Az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményében részes országok (ez gyakorlatilag a világ összes országát jelenti) 29. alkalommal ülnek össze civil szervezetekkel és cégek képviselőivel kiegészülve megoldást találni a klímaváltozás kihívásaira. A konferenciának idén Azerbajdzsán ad otthont; a bakui COP29 klímakonferenciának az azeri szervezők szerint egy „végrehajtási COP”-nak kell lennie, vagyis a klímavédelmi  célok megvalósítását támogató eszközökre (ezek a finanszírozás, az innovatív technológiák, a nemzetközi kibocsátás-kereskedelem, stb.) kell fókuszálnia. Ezek közül a 2025 utánra szóló nemzetközi klímafinanszírozási célszám megállapítása lesz az egyik fő téma az idei klímakonferencián. Ez leegyszerűsítve arról szól, hogy mekkora az az összeg, amit a gazdagabb országoknak biztosítaniuk kell évről évre a fejlődő országok felé, hogy ők is teljesíteni tudják a klímavállalásaikat. Ez közös érdek, hiszen mindegy honnan származnak a kibocsátások, egyformán járulnak hozzá a melegedéshez.

A tavalyi dubaji klímakonferencia történelminek kikiáltott eredményével, ami felszólította az országokat, hogy távolodjanak el („phase down”) a fosszilis energiahordozók használatától, lezárult a kibocsátás-csökkentés fókuszú klímakonferenciák sora a fejlődő országok szemében. A fejlődő országok nagy része már egy ideje elégedetlen a kibocsátás-csökkentési fókusszal és inkább a finanszírozásra szeretne összpontosítani, ezért komoly elvárásokkal tekintenek az idei COP-ra és komoly nyomást is helyez a források mobilizálásáért eddig felelős fejlett országokra. A COP29 során egy új globális klímafinanszírozási célt kell elfogadni, illetve a nemzetközi kibocsátás-kereskedelmi rendszert is be kell indítani ahhoz, hogy a fejlődő országok elégedetten távozhassanak bízva a pénzcsapok megnyílásában.

A kettő szál, a kibocsátás-csökkentési lépések elégtelensége és a források mobilizálásának kérdése pedig igen szorosan kapcsolódnak össze a fejlődő országok retorikájában. Egyrészt azzal ostorozzák a fejlett országokat, hogy nem csökkentik saját kibocsátásaikat elég gyorsan, másrészt pedig további források biztosítását várják tőlük, amire előfeltételként tekintenek saját kibocsátásaik csökkentéséhez.

A helyzet azonban ennyire nem egyszerű, ahogy az a nemzetközi diplomácia világában lenni szokott. Az ENSZ legújabb jelentése szerint továbbra sem elegendők az országok kollektív kibocsátás-csökkentési lépései, sem a fejlett, sem a fejlődő országok részéről. Ahogy az ENSZ éghajlatváltozásért felelős titkársága fogalmaz, amennyiben nem történik komoly és azonnali csökkentés, az „garantáltan emberi és gazdasági katasztrófát okozna minden országnak, kivétel nélkül”. Ennek alapján minden országnak 2025 februárjáig be kell nyújtani a legújabb kibocsátás-csökkentési terveit az ENSZ részére, amelyek már figyelembe veszik a tudomány legújabb ajánlásait és összhangban vannak a Párizsi Megállapodás céljaival, vagyis a globális átlaghőmérséklet-növekedés 1,5°C alatt tartásával.

Ki fizesse a klímaváltozás kezelésének költségeit?

Ahhoz, hogy ezeket az új terveket a fejlődő országok is elkészítsék, először a 2025 utáni időszakra szóló klímafinanszírozás biztosítását követelik a fejlett országok részéről, ebben a most hatályos évi 100 milliárd dolláros juttatás megsokszorozását várják. Bár a fejlett országok nem vitatják jogi kötelezettségüket a források biztosítására vonatkozóan (ezt nehezen is tehetnék, hiszen a Párizsi Megállapodásban kötelezettséget vállaltak rá), azt több feltételhez is kötik, ahogy azt az uniós pénzügy– és klímaminiszterei is kinyilvánítottak. Miközben az EU és tagállamai adják a nemzetközi klímafinanszírozás legnagyobb részét, egyértelművé tették, hogy csakis állami forrásokból nem lehet megteremteni a klímaváltozás elleni fellépés anyagi kereteit, így a magánforrásokat is mozgósítani szükséges az új klímafinanszírozási célban. Továbbá hatékonyabb forrásfelhasználást és a megfelelő befektetési és jogi környezet megteremtését várják el a fejlődő országoktól, hogy a pénzek hatékonyan kerülhessenek felhasználásra. Ezen felül elvárás a fejlett országok részéről, hogy a fejlődő országok ne blokkolják a kibocsátás-csökkentési tárgyalásokat, hiszen pont ezekre a tevékenységekre kellene a forrásokat mobilizálniuk. Amennyiben nem sikerült előrelépést elérni a konkrét kibocsátás-csökkentési lépések megvitatásában a COP29 során, kérdéses, hogy pontosan mire is kell ezeket a klímapénzeket biztosítani.

A fejlett országok utolsó elvárása a politikailag leginkább érzékeny is, amin valószínűleg állni vagy bukni fog a klímakonferencia utolsó óráiban az új célról szóló megállapodás; ez pedig a forrásokat biztosító országok körének kiszélesítése. Mivel a fejlődő országok a mostani évi 100 milliárdos állami forrásmobilizálás megsokszorozását követelik, a fejlett országok ezt csak akkor tartják megoldhatónak, ha olyan, mára már fejlett országok is kiveszik ebből a részüket, akik az ENSZ alatti klímatárgyalások 1992-es megkezdésekor még fejlődő országok voltak. Ilyenek például Dél-Korea, Szingapúr, valamint az öböl-menti olajmonarchiák. Jelenleg ugyanis csak egy szűk, 1992-ben meghatározott listán szereplő országok számára kötelező a klímafinanszírozás biztosítása. Ebbe a körbe hivatalosan például sem hazánk, sem egyetlen 2004-ben vagy az után csatlakozott EU tagállam sem tartozik bele, annak ellenére, hogy már OECD és EU tagságunk okán régóta kötelezettségünk a nemzetközi fejlesztési források biztosítása, aminek hazánk minden évben változó mértékben eleget is tesz. 2023-ban például az OECD felé leadott adatok szerint 304 millió dollárt fordítottunk fejlesztési finanszírozásra, amely megoszlott bilaterális és nemzetközi szervezetnek nyújtott támogatások között.

Arról, hogy kinek kellene még részt vennie a források biztosításában 2025 után, sokféle opció létezik. Ilyen automatikus indikátor lehet például az OECD tagság, GDP/fő mérőszámok, történelmi vagy jelenlegi kibocsátások mértéke stb. A World Resources Insitute nevű agytröszt interaktív grafikonja mutatja a különböző lehetőségeket, illetve, hogy mely országnak hogyan kellene kivennie a részét adott méretű cél kitűzése esetén. A legszűkebb értelmezés szerint csak a mostani donorok, míg a legszélesebb esetén minden nem kis-szigetország és legkevésbé fejlett ország részt venne a források biztosításában, azonban hazánk szinten minden esetben bekerülne a listába.

https://www.wri.org/insights/international-climate-finance-which-countries-should-pay

A bakui klímakonferencián tehát olyan megállapodást kellene elérnie az országoknak, ahol egyensúlyban vannak az extra kibocsátás-csökkentési vállalások és a hozzájuk rendelendő források, valamint a hozzájárulók köre, miközben emberi jogi és szervezési kihívásokkal is meg kell küzdenie a résztvevőknek. A kompromisszum érdekében persze minden országnak engednie kell valamennyit; a fejlődő országoknak magasabb hozzájárulást kell biztosítaniuk, míg a fejlődő országok egy részének magának is a zsebébe kell majd nyúlnia ahhoz, hogy a mindannyiunkat fenyegető klímaváltozás megelőzéséhez szükséges pénzeket össze tudjuk adni.