Nemrég ért véget az ENSZ legutóbbi éves klímakonferenciája Bakuban, ahová a fejlődő országok új pénzügyi források, míg a fejlett országok megerősített kibocsátás-csökkentési lépések biztosítása érdekében érkeztek, azonban az öböl-menti országokat kivéve végül mindannyian csalódva kellett, hogy távozzanak. Mi is történt Azerbajdzsánban és mik a jövőre vonatkozó jelentőségei a konferenciának?
Ahogy azt a konferencia kezdete előtt mi is írtuk, a világ országainak küldöttei 29. alkalommal ültek össze civil szervezetekkel és cégek képviselőivel kiegészülve megoldást találni a klímaváltozás kihívásaira, ezúttal a bakui olimpiai stadionban. A különböző országcsoportok azonban más-más elvárásokkal érkeztek; míg a fejlett országok azt szerették volna elérni, hogy az erősebb kibocsátás-csökkentési célokat és programokat határozzanak meg annak érdekében, hogy kordában lehessen tartani a klímaváltozást, addig a fejlődő országok új, magasabb forrásokat szerettek volna kapni a saját tevékenységeik finanszírozására. A több, mint két hétig zajló tárgyalásokat követően a vasárnap hajnalban, 36 órás csúszással elfogadott döntések értelmében azonban mindegyik fél csalódottan távozott.
Magas elvárások
Az, hogy ki fizesse a zöld átállás és az éghajlatváltozás okozta károk költségeit, régóta vita tárgya. A 2015-ben elfogadott Párizsi Megállapodás azonban kimondja a fejlett országok történelmi felelősségét a klímaváltozás előidézésében, ezért felszólította őket, hogy biztosítsanak forrásokat a fejlődő országok klímavédelmi tevékenységére. Ennek keretében került elfogadásra az aktuális, 2025-ig szóló klímafinanszírozási célkitűzés, aminek keretében a fejlett országok évente 100 milliárd USD forrást biztosítanak a fejlődő országok részére. Mivel lassan kifut ez a cél, ezért az elmúlt 3 évben arról tárgyaltak az országok, hogy a 2025 és 2035 közti időszakra milyen új összeget határozzanak meg. A tárgyalások alapvetően három peremfeltétel mellett zajlottak; miszerint a fejlett országok továbbra is vezető szerepet játszanak a források biztosításában; más, mostanra már elégséges gazdasági kapacitásokkal rendelkező országok is kövessék példájukat; valamint felfelé mozduljunk el a jelenlegi évi 100 milliárd dolláros céltól.
Az utóbbi esetén a fejlődő országok elvárásai elég széles skálán mozogtak. Egyes számítások szerint a fejlődő országok jelenlegi 2030-ig szóló terveinek átültetésre 5100-6800 milliárd dollárra van szükség, vagyis évi 455-584 milliárd dollárra, amihez még további évi 215-387 milliárd dollár alkalmazkodási forrást kell biztosítani. Ezzel szemben áll a fejlett országok gazdasági növekedésének lassulása, a háborús, humanitárius kiadások felfutása és az általános költségvetési pénzszűke a fejlett világban.
Az elvárások biztosítása érdekében a fejlett országok javasolták a befizetők körének növelését, amelyet egyrészt a fejlesztési bankok, valamint a magánforrások pénzmozgásainak zöldítésén keresztül javasolták, másrészt pedig olyan országok bevonásán keresztül, akik az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény 1992-es elfogadásakor még fejlődő országok voltak, ma azonban már nagy kibocsátók és tehetős országokká váltak. Ilyenek például egyes ázsiai országok, vagy az öböl-menti olajmonarchiák. Végül, hogy még egy elemet behozzunk a képletbe, a fejlett országok szerették volna, ha végre komolyabb kibocsátás-csökkentési intézkedésekben is megegyeznek az országok, mivel egyrészt látni szerették volna, hogy milyen lépésekre mennének a források, másrészt pedig minél nagyobb teret engedünk a klímaváltozásnak, az annál nagyobb károkkal fog járni és annál több forrást kell a kezelésére biztosítani. Egy friss tanulmány szerint minden egyes Celsiusfok növekedés 12%-kal csökkenti a globális GDP, így „jobban megéri” a megelőzésre költeni.
A bizalom összeomlása
Ha pedig nem lett volna elég nehezítő körülmény, az idei klímakonferenciát egy olyan ásványi anyagokban gazdag ország rendezte, amely eddig kevés tapasztalattal rendelkezett a nemzetközi klímatárgyalások terén, ezért sorozatos csúszások, félreszervezés és -kommunikáció nehezítette a tárgyalások előrehaladását. A helyzet megsegítésére az ENSZ klímaváltozással foglalkozó szakosított szervezete, a UNFCCC Titkársága igyekezett támogatást biztosítani az azeri diplomaták számára, azonban a Titkárság alapvetően nem a tárgyalások vezetésére van berendezkedve.
Az utolsó napokban nyilvános egyeztetésekre már nem is került sor, az azeri COP elnökség már csak a külvilág kizárása mellett zárt ajtók mögött igyekezett megállapodást kicsikarni a felek között. A hozzáértés és vízió hiánya eleve csökkentette a tárgyalók bizalmát az azeri elnökség iránt, azonban, ahogy sokak előzetes félelme beigazolódott, ez a bizalom a tárgyalások végére teljesen eltűnt, amikor tévesen szerkeszthető formában kiküldött tárgyalási dokumentumról kiderült, hogy azt nem az azeri COP elnökség, hanem Szaúd-Arábia képviselői szerkesztették.
Több ország Szaúd-Arábia vezetésével abban volt érdekelt, hogy semmilyen megállapodásra ne jussanak a felek Bakuban, mivel egy ambiciózus új klímafinanszírozási cél biztosításában nekik is részt kellene venniük, miközben további kibocsátás-csökkentési vállalást és az energiaszektor zöldítését is elvárták volna tőlük. Ennek érdekében az azeri elnökségnek nyújtott segítő kezük leginkább maguk felé hajlott.
A tárgyalások eredményei
Az azeri COP elnökség igyekezett azzal növelni az országok bizalmát, hogy a már 9 éve tárgyalt nemzetközi karbonpiaci mechanizmusok témájában egyezségre jussanak a felek, mivel ezek egyes számítások szerint önmagukban évi 250 milliárd dolláros forrást tudnának mozgósítani kibocsátás-csökkentési intézkedésekre. Bár a nemzetközi karbonkereskedelem beindítása valóban nagy eredménye az idei klímakonferenciának, a sorozatos kihívások megnehezítették, hogy a felek álláspontjai közeledjenek egymáshoz.
A források ambiciózus biztosítása és a komoly kibocsátás-csökkentési intézkedések kitűzése azonban azért is fontos volt az idei klímakonferencia során, mivel 2025-ben kell bemutatniuk az országoknak új nemzeti terveiket. Emiatt, valamint a geopolitikai változások, mint az amerikai és német politikai helyzet miatt elengedhetetlen volt, hogy az idei klímakonferencián egyezségre jussanak az országok, mivel erre jövőre már jóval kisebb esély lett volna.
A fenti nyomás és kihívások végül a 36 órás késéssel elfogadott végleges döntésekben is megmutatkoztak. Bár a 2025 utáni új klímafinanszírozási célkitűzésről szóló döntés végül megtriplázta a jelenlegi célt, vagyis a fejlett országok évi legalább 300 milliárd dollárt kell, hogy biztosítsanak a fejlődő országok részére állami forrásokból, miközben törekednek, hogy egyéb forrásokból ez az összeg 1300 milliárd dollárra emelkedjen, de ez elmarad a fejlődő országok elvárásaitól. India vezetésével néhány ország meg is próbálta vétózni a döntést, azonban ezt az azeri elnökség nem engedte. Azt sem sikerült rögzíteni, hogy az öböl-menti országok is kötelezően forrásokat biztosítsanak a célok eléréséhez, ezt csak önkéntesen tehetik meg, még ha Kína valamilyen nyitottságot is mutatott volna az előbbire. Eközben a kibocsátás-csökkentéssel foglalkozó mitigációs munkaprogramról szóló döntés elfogadását a fejlett országok vétózták meg, mivel az nem tartalmazott elég erős intézkedéseket a globális átlaghőmérséklet-emelkedés megfékezésére és az energiaátmenet felgyorsítására. Többek között ezért is nem nyílt olyan szélesre a fejlett országok pénztárcája.
Összességében kimondhatjuk, hogy a bakui klímakonferenciáról – ki az elvárt források, ki a kibocsátás-csökkentés elmaradása miatt – minden fél csalódottan távozott – kivéve Szaúd-Arábiát. A COP29 korlátozott eredményei, valamint a geopolitikai helyzet alakulása miatt nehéz évek várnak a nemzetközi klímapolitikára, így fontos, hogy minden régió és ország a saját háza táján legyen minél ambiciózusabb a klímavédelmi fellépés terén.
