Az USA-ból került a légkörbe az elmúlt 250 év kibocsátásának a negyede, ezzel messze Amerika klímaválság elsődleges felelőse. Ehhez képest az USA az elmúlt 30 évben is csak minimálisan csökkentette kibocsátását – így az, hogy Trump kiléptette országát a párizsi klímaegyezményből, az ország fontos vállalásai dacára leginkább a zöld átállást segítő nemzetközi szervezetek, a kutatások finanszírozásának leállítása és az amerikai klímadiplomácia megszűnése szempontjából tragikus.
Most, hogy egy kicsit leülepedett a Trump elnök beiktatása és azonnali elnöki rendeletcunamija utáni porvihar, érdemes a gyorsértékeléseknél egy fokkal alaposabban megvizsgálni, mit is jelenthet a következő négyéves ciklus a nemzetközi klímapolitikára nézve.
Szólamok a szimbolikus térben
Donald Trump elnöki rendeletben „kiléptette” az Egyesült Államokat a Párizsi Megállapodásból. Ez azonban véleményem szerint sokkal inkább szimbolikus, mint valódi tartalommal bíró lépés, hiszen, ha drasztikusan fogalmaznánk, azt is lehetne mondani, hogy maga a Párizsi Megállapodás is szimbolikus. Vagy legalábbis alapvetően az államok saját belátására épít.
Eltekintve attól a kérdéstől, hogy a nemzetközi jog valódi jog-e, kikényszeríthető-e – főleg a világ legnagyobb hatalma esetében, aki ellen senki semmilyen valós szankciót nem tudna életbe léptetni – lecsupaszítva a Megállapodás egyetlen valóban erős, jogilag értelmezhető kötelezettséget teremt: minden Részes Félnek tennie kell önmaga által meghatározott, saját magára szóló kibocsátás-csökkentési vállalást. Ez a Nemzetileg Meghatározott Hozzájárulás, angol rövidítése az NDC. Nagyjából ettől a kötelezettségtől szabadul meg, aki kilép az egyezményből.
A Párizsi Megállapodás ugyanakkor nem is rögzít konkrét büntető jellegű szankciót a nem teljesítő állam számára, vagyis cinikus módon akár be nem tartott vállalással is benne lehet maradni. Az Egyesült Államok által tett vállalások ráadásul Donald Trump második ciklusának vége (2029. január 20.) utánra, 2030-ra, illetve ’35-re szólnak, így, ha valamiféle be nem tartástól lehetett volna tartania, az sem őt sújtotta volna.
A döntést magyarázó egyik „érvről”, miszerint az amerikai gazdaság valamiféle szükségtelen korlátozását jelentené a tagság, ebben a formában értelmetlen beszélni, hiszen egyrészt a vállalást az amerikai kormány teszi saját magára nézve, semmilyen nemzetközi előírás nem vonatkozik rá, ráadásul azt úgy hajtja végre, ahogy akarja. Másrészt a zöld gazdaság fejlesztése is opció lehetne/kellene, hogy legyen a hagyományos fosszilis alapú gazdaság életben tartása helyett, aminek önmagában is gazdaságélénkítő hatása lenne. Láttuk, hogy Trump első kilépését – ami jogilag csak pár hónapig tartott – sem követték tömegesen más országok hasonló aktusai, és erre most sem számíthatunk, hiszen rajta és Argentína elnökén kívül mindenki más megértette a fenti rendszert.
Persze az elképzelhető, hogy egy új kormány nem ért egyet a korábbi kormány vállalásaival, ebben az esetben ugyanakkor bármikor új vállalást tehetne. Ez – a Megállapodás szövegének értelmezése szerint – „előremozdulást kell mutasson” a korábbihoz képest. Ennek megítélése azonban korántsem biztos, hogy egyértelmű lenne.
A döntés tehát szimbolikus, és annak a nyilvánosságban hangoztatott okait azért sem érdemes alaposan vizsgálni, mert azok sokkal inkább identitáspolitika körében értelmezhetőek: „korábban is kiléptem, a klímaváltozás ráadásul nem létezik, tehát most is kilépek”. Sajnos, ha reálisan nézzük, egyébként is be kell látnunk, hogy a Párizsi Megállapodás eddig sem érte el azt a hatást, amit sokan reméltek tőle. Legalábbis abban az értelemben nem, hogy az államok által tett önkéntes vállalások összege egyelőre nem vezet el a célja(i) azaz a globális átlaghőmérséklet-emelkedés 2, de inkább 1,5 Celsius fok alatt tartásához. És ezek csak a célok, a végrehajtás egy teljesen más kérdés. Így ezen önmagában nem változtat az, hogy az USA „bent” vagy „kint” nem tesz eleget. Merthogy nem tesz eleget, az világos.
Történelmi tartozások, aggasztó trendek
Mielőtt rátérnénk Trump döntéseinek valódi, bőrünkön is érezhető hatásaira, érdemes emlékeztetni magunkat arra, hogy miért is van jelentősége annak, hogy az Amerikai Egyesült Államok mit tesz vagy nem tesz az éghajlatváltozással kapcsolatban. Először is az USA a legnagyobb történelmi szén-dioxid (CO2) kibocsátó, vagyis övé a legnagyobb felelősség a probléma kialakításában. 1751 és 2017 között a kumulatív CO2-kibocsátások 25%-ért felelős.
Forrás: https://ourworldindata.org/
Ez azt jelenti képletesen, hogy a 2019-es adatok szerint a légkörben lévő minden negyedik emberi eredetű szén-dioxid molekula az USA területéről származik (azért csak képletes a hasonlat, mert ezek egy része már nincs a légkörben). Hogy kontextusba helyezzük ezt a számot, India pl. ugyanennek a mennyiségnek a 3%-ért, de a jelenlegi legnagyobb abszolút kibocsátó Kína is csak 12,7%-ért, a második legnagyobb történelmi kibocsátó EU-28-ak (tehát az ipari forradalmat elindító Nagy-Britaniával együtt) pedig 22%-ért felelős. A fentiekből az következik, hogy az USA-nak kell(ene) az elsőnek lennie mind a saját kibocsátásai visszafogásában, mind az éghajlatváltozás által okozott (és jórészt saját magát is sújtó) következményekre való felkészülés és kárelhárítás támogatásában. Legalábbis erkölcsi, morális alapon. De tudjuk, a világpolitika talapzatát nem ezekből az elemekből öntötték.
Mi ehhez képest az aktuális, évenkénti teljes üvegházhatású-gáz (ÜHG) kibocsátási sorrend (ami tehát nem csak a szén-dioxidot, hanem az összes ÜHG-t figyelembe veszi)? 2023-ban az USA a második legnagyobb éves abszolút kibocsátó volt, globális kibocsátások több mint egytizedéért (11,3%) volt felelős. Kína ma már messze megelőzi 30%-kal, az EU27-ek pedig „mindössze” 6%-ért voltak felelősek. Ezekhez a számokhoz érdemes hozzátenni, hogy Kína a világ „műhelye”, vagyis Kína területén gyártanak rengeteg olyan terméket, amelyet valójában a világ más részein „fogyasztanak el”, de mivel az ÜHG kibocsátásokat főszabályként területi alapon tartják nyilván, ezért az ázsiai nagyhatalom „viszi el a balhét” ezen kibocsátások miatt.
Forrás: https://ourworldindata.org/
Az USA tehát ma már kevesebb mint a felét bocsátja ki annak, amit Kína belepumpál évente a légkörbe, ugyanakkor a Trump-elnökség egyik nagy célja a fosszilis energia kitermelésének felfuttatása mellett, hogy különféle gyártókapacitásokat építsenek fel/vissza az USA területén. Ha ez bekövetkezik, annak az amerikai területi kibocsátásokra minden bizonnyal kedvezőtlen hatása lesz. Akárhogy is, az még mindig biztosan elmondható, hogy az Egyesült Államok érdemi és látható eredményekkel járó fellépése nélkül a globális éghajlatváltozási probléma a legminimálisabb eséllyel sem kezelhető.
Ha a kibocsátási trendeket vizsgáljuk, vagyis azt, hogy képes-e az ország tartós és jelentős csökkentésre, nos, ott is meglehetősen elkeserítő a helyzet. Az elérhető legfrissebb adatok szerint az USA 1990-hez képest 3, azaz 3%-kal csökkentette az ÜHG kibocsátásait 2022-ig. Tehát 32 év alatt 3%, ez évente átlagosan kevesebb mint 0,1%. Ez gyakorlatilag a nullával egyenlő. Ugyanakkor ez az érték nagy mozgásokat tükröz, 2007-ben – amikor történelmi csúcson volt az éves mennyiség – mintegy 15%-kal voltak magasabban mint 1990-ben. Vagyis rosszabb is lehetne a helyzet, és az utóbbi 15 évben lassacskán valóban megindult a csökkenés, de összességében elképesztően sok van még hátra, ha a 2050-es, elvileg vállalt klímasemlegességi célból indulunk ki.
Jólét kevesebb kibocsátással?
És hogy ehhez képest mi történik máshol? Az EU például 2023-ra 1990-hez képest 37%-kal csökkentette a kibocsátásait, (beleszámítva a természetes elnyeléseket is) vagyis több mint 10-szer annyival, mint az Egyesült Államok. Eközben az európai jólét nemhogy nem csökkent, hanem jelentősen nőtt. Vagyis elvileg létezik a jólétet megőrző kibocsátás-csökkentés a fejlett világban, ha van rá komoly politikai szándék (ami épp most kerül veszélybe, de erről majd később). Kínában ehhez képest a 2023-as előzetes adatok azt mutatják, hogy kb. 5%-kal nőtt egyik évről a másikra a kibocsátás, ami abszolút értékben is hatalmas mennyiség. De ismét emlékezzünk rá, hogy Kína mennyi mindent gyárt a világ többi része számára.
Vajon arányosan jobban áll-e az USA, vagyis, ha azt vizsgáljuk, hogy egy ember átlagosan mekkora karbonlábnyomon él ott? Egy átlag amerikai egy főre jutó kibocsátása 17,2 t CO2eq/év, ami az egyik legrosszabb adat a világon. Szinte csak nagyon gazdag, de kis lakosságszámú országok előzik meg, mindössze három igazán nagy ország van előtte ebben az összevetésben: Ausztrália, Kanada és Oroszország. Kínában ez az adat egyelőre 9,8 tonna, ami – csak az összehasonlítás érdekében – megegyezik Észtország adatával. Magyarországon egyébként kb. 5 tonnás fejenkénti kibocsátási értéknél tartunk. Ennél az adatnál viszont azt kell látni, hogy óriási különbségek vannak az egyes emberek karbonlábnyoma között az adott országon belül is, így ezek a számok (is) sok mindent elfednek.
Az írás először a Másfélfok.hu oldalán jelent meg.
