Lezajlott az ENSZ időközi konferenciája, amely általában a külvilág számára eseménytelen, technikai szintű tárgyalásokkal telik, ezúttal azonban komoly politikai és taktikai csatározások helyszínévé vált a progresszív és a fosszilis iparukat védő országok között, miközben a kibocsátás-csökkentésben nem sikerült egyezségre jutni.

2024. június 1. és 14. között került sor az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény Segédtestületeinek 60. ülésszakára, az SB60-ra. Ezen ülésszakok során az országok és országcsoportok szakértői vesznek részt annak érdekében, hogy technikai szintű egyeztetések során készítsék elő az éves klímakonferenciákra, a COP-okra készítsenek elő javaslatokat, amik alapján a vezetők döntéseket tudnak hozni.

Ezeket az ülésszakot általában mind a sajtó képviselői, illetve a COP-okra jellemző hírességek és tüntetések is javarészt elkerülik technikai jellege miatt. Ezúttal azonban a tárgyalótermek hangosak voltak a tiltakozó és csalódottságukat kifejező hangoktól, amiért egyes országok megakadályozták a tudományos eredmények számbavételét és hiteles kibocsátás-csökkentési intézkedések megalapozását – vagyis a Keretegyezmény alatti tárgyalások központi elemeiben történő előrelépést.

A tavalyi történelminek kikiáltott dubaji COP28 klímakonferencia után a tárgyalásra érkező szakértők, egyszerű, technikai egyeztetésekkel csordogáló ülésszakot vártak, már a nyitóplenáris is előrevetítette a várható nehézségeket. A nyitóplenáris során elsőként egy békés tüntetés akadályozta munka megkezdését, majd a Közösen Gondolkodó Fejlődő Országok csoportját vezetői Bolívia igyekezett taktikai játszmákat kezdeményezni. Bolívia delegáltja elavult adatokon nyugvó előrejelzéseket lobogtatva igyekezte azt a képet festeni, hogy a fejlett országok folyamatosan növelik kibocsátásaikat, miközben a fejlődő országoktól várják a klímaváltozás megfékezését; erre az érvelésre felfűzve pedig további pénzügyi források mozgósítását követelte a fejlődő országok tevékenységének finanszírozására. Amiatt azonban, hogy Bolívia napirendi módosító javaslatait nem övezte széles támogatás, végül meg tudott indulni a szakmai munka, de az esemény előrevetítette a taktikai játszmák kezdetét.

Miután a tavalyi klímakonferencia kimondta, hogy egyelőre a világ országai együttesen nem tartják a katasztrofális hatású klímaváltozás elkerüléséhez szükséges legfeljebb 1,5°C-os melegedési pályát, ezért egyik legnagyobb eredménye az volt, hogy a világ országait felszólították a fosszilis energiaforrásoktól történő eltávolodásra, illetve a kibocsátás-csökkentési erőfeszítések növelésére. Ennek mentén az idei év főként az ehhez szükséges források mértékének megállapításáról szól. Ahogy várható is volt, a fejlődő országok szinte minden tárgyalási ágon igyekeztek felhozni a finanszírozás és a fejlett országok által a fejlődő országok számára biztosítandó források mértékének kérdését, az ennek megvitatására felállított napirendi pontokon túlmenően is. A finanszírozás biztosításának kérdése felmerült a kibocsátások nyomon követésére hivatott rendszer használatától kezdve a nemek és klímaváltozás kapcsolatát támogató munkafolyamaton át az alkalmazkodási indikátorok kidolgozásának munkatervéig.

A finanszírozás kérdésére az Új Hosszútávú Kollektív Klímafinanszírozási Cél (NCQG) elnevezésű tárgyalási ág alatti egyeztetések szolgáltak, ahol is a 2025 után mobilizálandó források mértékét igyekeznek megvitatni az országok. 2025-ig évente 100 milliárd dollárnyi támogatást kell a fejlett országoknak a fejlődő országok klímavédelmi tevékenységére mobilizálniuk. Ezt a célt a fejlett országok először 2022-ben érték el, ekkor azonban 16 milliárd dollárral meg is haladták azt. Az új cél esetén azonban igen eltérőek az álláspontok abban, hogy mekkora összeget kell mobilizálni, milyen forrásokból és hogy ezt milyen országoknak kell megtenniük. Míg a fejlett országok 100 milliárd plusz dollárban gondolkodnak a magánforrások bevonásával, addig egyes fejlődők a billiós értéket látnák elégségesnek állami vissza nem térítendő forrásokból. A fejlett országok ezen túlmenően a mai gazdasági realitásokhoz igazítanák a hozzájárulók körét, így a máig hivatalosan fejlődő országnak számító, azóta már tehetőssé vált országokat (mint például az öböl-menti olajmonarchiák) is bevonnák a források mobilizálásába.

A kéthetes tárgyalási ülésszak záró plenárisát azonban mind a fejlődő, mind a fejlett országok képviselői csalódottan kellett, hogy elhagyják. Mivel hivatalos napirendi ponton nem vitatták meg a résztvevők az új klímafinanszírozási célt, ezért erre csak a novemberi COP29 klímakonferencia során lesz lehetőség Azerbajdzsánban, így addig még sok informális egyeztetés várható a témában. A klímaváltozás lelassítása szempontjából azonban a legnagyobb csalódottságra az adhat okot, hogy a kibocsátás-csökkentési tevékenységek támogatására hivatott Mitigációs Munkaprogram (MWP) alatt semmilyen, míg a munka alátámasztására hivatott tudományos eredményeket vizsgáló tárgyalások alatt igen korlátozott eredményeket sikerült elérni egyes fejlődő országok teljes elzárkózása miatt.

Az összes fejlett ország és rengeteg fejlődő is hatalmas csalódottságának adott hangot, mivel a tudományos eredmények figyelembevétele és a kibocsátás-csökkentési tevékenységek felfuttatása alapvető fontosságú a klímaváltozás még kezelhető keretek közé szorításához annak érdekében, hogy elkerüljük a katasztrofális környezeti hatásokat. A kis szigetországok és a sérülékeny közösségek számára az ambiciózus globális kibocsátás-csökkentés konkrétan élet-halál kérdése. Az Európai Unió is frusztrációját és csalódottságát fejezte ki amiatt, hogy egyes országok blokkolják még a téma megvitatását is, nem hogy aktívan részt vennének a kibocsátások csökkentésére vonatkozó szakpolitikák megvitatásában. A civil szervezetek csalódottsága mellett, Simon Stiell UNFCCC főtitkár is felszólította az országokat, hogy ne hagyják az összes vita rendezését az utolsó pillanatra, igyekezzenek politikai szintre emelni a vitás pontokat és megegyezésre jutni a COP29 klímakonferenciáig.

Ennek mentén úgy foglalhatjuk össze a bonni ülésszakot, hogy az országok nem tudtak reagálni a klímaváltozás negatív hatásai által jelentett sürgős cselekvés hívó szavára. A novemberi bakui klímakonferenciáig ezért minden egyeztetési lehetőséget – mint a júliusi G20 ülésszak, a szeptemberi ENSZ közgyűlés, vagy az októberi Pre-COP találkozó – ki kell használni az informális egyeztetésekre, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz az országok álláspontjai. Az Európai Unió részéről ez a feladat pedig a soros elnökségi posztot július elsejével ellátó Magyarország tárgyalódelegációjára fog hárulni. A feladat hatalmas, akárcsak a klímaváltozás megfékezésének felelőssége is.